Egy kicsit kutakodtam a neten, és erős csodálkozással konstatáltam, hogy egy felmérés szerint a magyar lakosság 13%-a hisz a lélekvándorlásban, és ezzel élen jár a világon. Én magamtól ezt a számot sokkal nagyobbra saccoltam volna. Aztán rájöttem, hogy azért, mert a reinkarnáció tanának hívői és terjesztői nagyon „hangosak”. Persze nekem ez a 13% is sok, mert egyszerűen nem szeretem a lélekvándorlás tanát. Alább talán ki is fog derülni, hogy miért.

A lélekvándorlás tanának mai interpretációi mind elég erősen kötődnek a buddhizmushoz, és a keleti – vagy annak vélt – filozófiákhoz. E szerint az ember lelke a halál után új testbe születik egészen addig, amíg meg nem szabadul a karmától, és így el nem jut a nirvánába. De mi itt a nyugaton mit kezdjünk egy ilyen keleti vallási motívummal? Be tudunk-e építeni a kultúránkba egy ilyen keleti elképzelést, aminek egészen más gyökerei vannak mint nekünk? (Tisztánlátás végett: amikor azt mondom, hogy „mi”, akkor azt értem alatta, hogy mi elsősorban európaiak vagyunk, és azon belül magyarok.)

Ha kicsit beleásunk a kultúrtörténetbe, akkor rögtön beleütközünk abba, hogy bizony a lélekvándorlás elmélete itt nyugaton is felütötte a fejét, mégpedig kultúránk alapjainak kialakulásakor. A lélekvándorlás első nagy teoretikusának a nyugati kultúrában én Platónt tartom. Ugyan később látni fogjuk, hogy az elmélete kidolgozásához ő is használt forrásokat, de mégis Platón volt az, akinek a hatása talán mind a mai napig érződik a nyugati gondolkodásban, noha talán az utca embere nem is tud róla, hogy platóni gondolatokat használ.

Platón számára a tökéletes létezők nem a kézzel fogható világból valók, hanem az Ideák világából, és minden ami itt van a földön az csak utánzata ezeknek. Ami szép az ezért szép, mert részesül a Szép Ideájából. Ami kicsit szép az csak kevésbé, ami nagyon az pedig jobban részesül belőle. És az ember értelmes lélekrésze az ideák világához tartozik, ezért tehet szert olyan ismeretekre, amik az ideák világából valók. A lélekvándorlás során az ideák világába tart a lélek, de nem mindig sikerül eljutnia. A Platón által lefektetett alapok táptalajnak bizonyultak a Kr.u. III. században élő Plótinosznak, aki szintén úgy képzelte el a halál utáni életet, hogy a lélek ott valamilyen utat jár be.

Platón és Plótinosz említése azért fontos, mert bár a náluk előforduló reinkarnáció tan nem vert gyökeret a nyugati gondolkodás történetében, az ő hatásuk ugyanakkor vitathatatlan. Mind a ketten megtermékenyítően hatottak a keresztény filozófiára, és ez által alapjaivá váltak annak, amit ma nyugati kultúrának nevezünk.

Nem ömlengek tovább a hajdani nagy filozófusokat tömjénezve, csak rá akartam világítani, hogy a reinkarnáció tan a nyugati gondolkodásban nem teljesen idegen. De akkor ez azt is jelenti, hogy nincs vele semmi probléma, és nyugodtan el lehet fogadni? Gondolom sejti a nyájas olvasó, hogy a válaszom erre egy elég határozott NEM.

De mi vándorol?

Mi a lélek? Van-e lélek? Hol van a lélek? Mi lesz a lélekkel a halál után? Mi van a lélekkel a születés előtt? Azt hiszem ezek azok a kérdések, amikre nagyon régóta keresi az ember a választ, és annyi válasz született már erre, ahány ember meg is kérdezte.

Ha ma az utca emberét, vagy az utcának azon emberét, aki hisz a reinkarnációban, megkérdezzük, hogy mi a kapcsolat a test és a lélek között, akkor valami ilyesféle választ fog adni: A testben van lélek, ami halál után kiszabadul, és új testet keres. Ha pedig kicsit szűknek érzi a földi létet, akkor azt is mondja, hogy a Test a Lélek börtöne.

És itt meg is érkeztünk Platónhoz, pontosabban Pütagórászhoz, hisz Platón sokat, köztük a reinkarnáció tant is Pütagórásztól merítette. Pütagóreusok egyik tanítása szerint, a lélek addig van a testben, amíg meg nem fizeti a büntetését, ezzel némi hasonlóságot mutatnak az orfikus tanok, amelyek egyik központi eleme, hogy a test egy börtön, ami bezárja a lelket, amíg az meg nem fizeti a bűneinek az árát. Külön említésre méltó, hogy görögül a börtön (szódzetai), és a test (szóma) szavak etimológiai kapcsolatban állnak. Tehát az ókori görög nyelvben és gondolkodásban a lélek „favorizálása” igen erős volt. Platón is, Pütagórász is úgy tekintett a lélekre, mint ami az igazi Én hordozója, azon kívül, hogy az élet princípiuma. És azt hiszem itt van a kutya elásva. Ugyanis akármilyen köntösben jelenjen meg a reinkarnáció tana, annak mindig az a kiinduló pontja, hogy az ember „én”-je minden fenntartás nélkül azonos a hallhatatlan lélekkel, és a test csak egy tok a lélek számára.

És valóban ez itt a kulcskérdés. Vajon az ember énje azonos-e a lélekkel? Ha erre igenlő választ adunk, akkor annak mindenképp az lesz a következménye, hogy a földi életünk elveszíti miden súlyát.

És mit mutat a gyakorlat?

Azt hiszem minden elmélet mércéje a valóság. Az elméleteket előbb utóbb próbára kell tenni, hogy mennyire illeszkedik a tapasztalatban feltáruló eseményekhez. Ez a próba elkerülhetetlen akkor, ha nem álomvilágban barangolás a célunk.

Nos mi a helyzet akkor a gyakorlattal? Itt a téma tudományos vizsgálatának csak igen felületes ismertetésére tudok hagyatkozni, megérne sok száz oldalt ennek a kérdésnek a vizsgálata, de sajnos nekünk most csak a felületesség marad. Ha nagy vonalakban kellene jellemezni a gondolkodás történetét akkor azt merném mondani, hogy a Platóni elmélet (hogy az embernek van egy lelke, ami voltaképp ő maga) mélyen gyökeret vert az emberről való gondolkodás történetében. Természetesen ennek az elméletnek, elképzelésnek mindig voltak kritikusai (kezdhetjük rögtön Arisztotelésszel), de a tudományos élvonalban a fordulópontot én valahol Kierkegaard-nál és Freud-nál húznám meg. De mit is hozott ez a fordulat?

Nem fogok most minden elméletet töviről hegyire bemutatni, pusztán a fordulat eredményére szeretnék kissé rávilágítani. A pszichológia egyik fő eredménye az, hogy Freud óta szinte teljesen leszámolt azzal az emberképpel, ami Platóni „testbe zárt börtön” formájában képzeli el az embert. Ugyanis ha azt mondom, hogy ez és ez „Én vagyok”, „Én” ilyen vagyok, akkor olyasvalakit értek alatta, akinek személyisége kialakult, egyszeri és megismételhetetlen, még akkor is, ha teljesen átlagosnak tűnik.

Ha megkérdezünk egy kicsit okosabb 5 éves gyereket arról hogy milyen a világ, milyen a Föld, akkor azt fogja mondani, hogy a Föld gömb alakú, meg a Hold is, de a Hold kisebb mint a Föld, viszont a Föld kisebb mint a Nap, és a Nap van középen. Ha nem is idéztem pontosan egy képzeletbeli 5 évest, akkor is látható, hogy nagyjából ilyen választ adna. Vagyis a tudományos világképet már egészen kisgyerekkorban elsajátítjuk, az énünk részévé tesszük. De vajon mit mondott volna egy 5 éves gyerek ezer, és kétezer ével ezelőtt? Nem valószínű, hogy azt, amit ma. Az, hogy helyben és időben hova születünk egy teljesen egyszeri, megismételhetetlen, és egyedi esemény, ami az énünk kialakulásában kulcsszerepet játszik.

A pszichológia tudománya oldalak ezrein keresztül tárgyalja annak a kérdését, hogy az embert élete folyamán érő hatások milyen módon befolyásolják az ő személyiségét, hogyan alakítják az énjét. Ennek bemutatása itt még vázlatosan sem lehetséges, de aki már eltöprengett egyszer is saját magán, vagy más emberek viselt dolgain, az magától is rájöhetett, hogy a minket ért események alakítanak bennünket. A legtriviálisabb egy olyan esetre gondolni, amikor mondjuk egy szerelmi (tehát bizalmi, intim) viszonyban az egyik fél, hát hogy is mondjam, nem volt egészen tisztességes. Ezt követően teljesen gyakori, hogy mondjuk az átvert szerelmes nem lesz képes a bizalomra. Ez persze egy nagyon sarkított példa, sokkal érdekesebb lenne azoknak a személyiségjegyeknek a feltárása, amikre nem is gondolnánk, hogy „kívülről” származik, de a lényeg szempontjából talán mindegy is, hisz ennyiből is látható, hogy az énünk az nem egy kész és változhatatlan valami.

Énünk részét képezik gondolataink, érzelmeink, helyünk a világban, a „szerepek” amikben vagyunk (nem arra gondolok, hogy „megjátsszuk magunkat”, hanem mondjuk apa-szerep, stb.), és a testünk is. Igen a tesztünk is az énünk része, hisz mindenképp a saját testünket képzeljük el ha magunkra gondolunk, és az énünket alakítja hogy milyen a testképünk. Énünk egy fontos része az, hogy mit csinálunk, milyen tevékenységet végzünk. Egy sportoló, egy orvos, egy művész, egy mesterember, amikor gyakorolja a hivatását, akkor azzal saját énjéhez is „hozzátesz” valamit. A tevékenységével megalkotja saját magát is.

Az „Én” tehát mindezeknek a hatásoknak, cselekményeknek a metszéspontja. De ha ez így van, akkor mi a helyzet a lélekkel?

Problémám a lélekvándorlással

A legfőbb gondom a reinkarnáció tannal az, hogy amikor a reinkarnációban hívő ember arról beszél, hogy majd újjászületünk a halál után, akkor valami olyasmire gondol, hogy ugyan meghalunk, de ez csak átmeneti, mert majd másik testben újjá születünk. Tehát a reinkarnációval valahogy megpróbálja megmenteni az „Ént”, önmagát a pusztulástól. De lehetséges-e ez? Ha mondjuk a lélek a halállal kiszabadul a testből és belekerül egy másik testbe, akkor azzal mindaz, amit az Énemnek mondhattam elveszik örökre. Hisz új ismereteket szerzek, új hatások érnek, új helyre születek. Nem, ez így nem jó, helyesebb azt írni, hogy új ismereteket szerez az az ember, akibe a lelkem született, új hatások érik őt, és új helyre születik. Hisz ő már nem én leszek. Olyan ez, mintha hosszú évek munkájával egy festményt festenénk egy vászonra, aztán letörölnénk amit festettünk, és kezdenénk elölről. A lélek is valami olyasmi lehet, mint az üres vászon. De vajon mi vigasztaló van abban, hogy ha letöröljük a vászonról a mesterművet, akkor még a vászon megmarad? Ha komolyan veszzük a tapasztalat eredményeit, és elfogadjuk a lélekvándorlást, akkor a lelkünk nem lesz más, mint az üres vászon. Valahogy engem nem tölt el reménnyel annak lehetősége, hogy minden ami voltam annak vége, de lelkem az majd tovább él valamilyen formában.  

Ha már idáig eljutottunk, itt ne álljunk meg, nézzük meg a kérdést egy más perspektívából is. Jelenleg hatmilliárd ember él a földön, és feltételezhetjük, hogy mindegyiknek van lelke. De a mai tudásunkkal tisztában vagyunk vele, hogy nem volt ez mindig így. A földön élő emberek lélekszáma növekedett, egészen addig amíg el nem értük a túlnépesedés korát. Nos akkor hogy is van mindez? Ha a lélek a halál után egy másik testbe költözik, akkor hogy lehetséges, hogy több ember születik, mint meghal. Plusz, ha úgy fogadjuk el a lélekvándorlás tanát, hogy az ember valamilyen küldetést hajt végre a földön, vagy a bűneit teszi jóvá, akkor nemhogy egyre több, egyenesen egyre kevesebb ember kellene hogy éljen. Tehát miért lesz egyre több lélek, ami testet keres magának? Amikor a lélekvándorlás elméleteit kidolgozták, akkor nem voltak ilyen jól nyomon követhető adatok a Föld népességéről. Akkor a napi tapasztalat azt mutatta, hogy emberek születnek, és meghalnak. Ezért nem is lehet számon kérni az ókori bölcseken azt a hiányosságot, de ma már a népesedés alakulása bizony légy a reinkarnáció levesében.  

De van a reinkarnáció tannak egy súlyosabb problémája is, mint a következetlenség. Sokszor hallottam már, hogy a reinkarnáció egy lehetőség arra, hogy a hibáinkat a következő életünkben kijavítsuk. És azt hiszem ez itt a fő probléma. Hisz a reinkarnációt sokan, akik hisznek benne arra használják, hogy mentegessék magukat. Nem baj, ha elrontom az életem, majd helyrehozom a következőben. A lélekvándorlás elveszi a súlyát az életnek, hisz ha csak ez az egy életünk van, akkor azzal nem szórakozhatunk.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                               

Szóval kissé elhanyagoltam a születőben lévő blogom. Nem nagyon értem rá, van ez így. De most itt az új bejegyzés, bár nem tudom mikor olvasható a következő, mert szabadidőm nem lett több. De azért olvassátok, ami van, nézzétek, hátha van új cucc.

Jó mulatást

Problémák az elmélettel: A szolidalítás feloldása.

Minden ami veled történik, azt Te vonzottad be saját magadnak. – Ha ez igaz, akkor minden ember teljesen ura a sorsának, megfelelő mentális technikákkal tökéletesen tudja irányítani az életét. Tehát mi nem is tudunk semmit tenni más boldogulásáért, segítéséért, hisz mindez csak rajta múlik. De akik hisznek a vonzás törvényében képzeljék el a következő szituációt:

A vonzás törvényének egyik kiemelkedő szónoka leutazik mondjuk Szomáliába a helyieknek szervez egy vetítést a Titok című filmből, majd a film végén annyit mond (persze a hangjában tele szeretettel), hogy „minden csak rajtatok múlik, és én drukkolni fogok nektek, sőt már előre örülök a sikereteknek, hisz az Univerzum már lehet, hogy meg is adta”. Vajon nem tűnik mindez cinizmusnak? Nagyon kényelmes elmélet ez, hisz ha mindenki a saját boldogulásáért tud csak tenni, akkor nem is kell erőfeszítéseket tennem azért, hogy a nálam nehezebb sorsú emberek életén könnyítsek.

De a Vonzás törvénye elvesz még valamit, ami szerintem szükséges ahhoz, hogy igazán embernek tekinthessük magunkat, és ez nem más, mint a részvét képessége. A részvétre való képesség talán az egyik legalapvetőbb dolog, ami a nyugati kultúrában jelen van. Nem megyek el szótlanul a másik szenvedése mellett, hanem részt veszek benne, és így a nehéz sorsút nem hagyom egyedül. A részvét érzéséhez az is kell, hogy tisztában legyünk vele: a világ nem feltétlenül igazságos, a szenvedés nem azért érte a szenvedőt mert rászolgált, hanem valami olyan okból, ami számunkra felderíthetetlen. Ugyanígy mi is kerülhetünk ilyen helyzetbe. Jób könyvében Jób barátai ugyanazt a részvétlen magatartást mutatták, mint ami a Vonzás törvényéből egyenesen következik. A részvét érzése, és a szolidalítás gyakorlása ugyanakkor egyáltalán nem kényelmes, bizony erőfeszítést igényel. Persze nem is beszélhetnénk ezoterikus elméletről, ha nem akarna minket megkímélni az erőfeszítésektől.

Problémák az elmélettel: Az univerzalitás hiánya

Ha a világ működésével kapcsolatban fogalmazunk meg egy általános szabályt, fedezünk fel egy törvényt, akkor annak nagyon fontos követelménye, hogy univerzálisan alkalmazható legyen. A vonzás törvénye is azt állítja magáról, hogy ő az univerzum alapját képezi, és a Törvény hatálya alól nincs kivétel. De ezt valóban igazolja-e a napi tapasztalat?

Ha a Vonzás Törvénye igaz, akkor nyugodtan mondhatjuk azt, hogy a zsidók vonzották be maguknak a holokausztot. Mert az elvből ez következik. De a józan ész talaján állva ezt kijelenteni úgy hiszem nem lehet. Vajon mekkora az esély arra, hogy egy ilyen elképzelhetetlen tragédiát egymástól szinte független, napi kapcsolatban nem lévő emberek egyszerre vonzzanak be saját maguknak. Több mint hatmillió ember egyszerre vonzotta be magának ugyanazt a tragédiát.

De van itt egy másik példa is, a Haiti földrengés (én a japán földrengést akartam felhozni mint példát, de meg lettem győzve, hogy ez jobb). Ha a vonzás törvénye igaz, akkor a földrengést a Haiti lakosság vonzotta be saját magának. Nos ez legalább annyira problémás, mint Auschwitz kérdése. Mert mi van, ha egy haiti lakos épp nem állt olyan mentális állapotban, hogy bevonzza a földrengést, viszont a többség igen. Akkor is megtörtént a földrengés, és ez kihatott az ő életére is. Viszont ebben az eseten nem igaz, hogy csak az történik az emberrel, amit ő vonz be saját magának.

A Titok című filmben szereplő állítások, zavarba ejtően utalnak arra, hogy itt amerikai viszonyokról van szó. Amerikában elképzelhetők olyan sikertörténetek, hogy egy botcsinálta írólány vámpírkönyveket ír, és meggazdagszik belőle, vagy az embernek van egy jó ötlete, és abból milliomos lesz, vagy egyszerűen keményen dolgozik, és boldogul. Persze Amerikában is van nyomor és vannak nélkülözők. De ott ki lehet ebből törni. És persze nálunk magyaroknál is megértő fülekre talál ez az elmélet, mert mi is reálisan ábrándozhatunk arról, hogy a sorsunk jobbra fordul (persze tudom, hogy alapvetően pesszimisták vagyunk, de azért mi is a világ szerencsésebbik feléhez tartozunk). Nekünk is vannak lehetőségeink, épp úgy mint a nyugati világban élőknek (ha más nem akkor az, hogy még nyugatabbra megyünk). De azért gondoljunk egy kicsit a harmadik világ nyomorára. Mert aki nyomornegyedbe születik, az nagyon valószínű, hogy ott is fog meghalni. Vannak helyek, ahonnan nincs kitörés. Ha igaz lenne a Vonzás törvénye, akkor nem lennének szegény országok, hanem a földön a javak viszonylagosan egyenlően lennének elosztva, mindenhol kb. ugyanannyi lenne a gazdag és a szegény, mint máshol. De sajnos nincs így.

Problémák az elmélettel: Az etika hiánya

De talán a legnagyobb hiányossága az elméletnek az, hogy mindenféle etikai vonatkozást mellőz. Senki ne gondolja, hogy most moralizálni fogok, meg megmondom, hogy ki a jó ember és ki a rossz (meg azt is, hogy kivel mi fog történni). Pusztán arról van szó, hogy ha a Vonzás Törvénye valamiféle életvezetési elv (márpedig annak adja el magát), akkor nem kerülheti ki azt a kérdést, hogy „mit kell tennem.”

Ismét csak a kultúrtörténethez nyúlok. Ez a kérdés, hogy az embernek az életében mit kell tennie az ősidők óta fontos kérdés volt, és a görögségben jelentek meg először olyan etikai művek, amelyek aztán megteremtették az etika műfaját, hogy legyen min rágódnia a filozófusoknak a következő kb. 2500 évben (és talán még tovább is).

Az etika műfaja, ha visszamegyünk a gyökerekig, abból a felismerésből építkezik, hogy az ember elveszítette azt a képességét, hogy biztosan tudja, mit is kell tennie. Az állatok élete ennél sokkal egyszerűbb: teszik, amit az ösztöneik diktálnak. De az ember ennél sokkal összetettebb. Az ember számára iránymutatást a „kultúra” adott, hogy hogyan viselkedik egy férfi, és hogyan egy nő, hogy miként kell viselkedni egy adott szituációban, ezekre a választ nagyrészt már kialakult mintákból nyeri az ember, mégpedig eltanulja. Igen ám, de mindig úgy kell cselekedni, ahogy az „elő van írva”? Az etika története arról tanúskodik, hogy az embernek az eszét használva utána kell járnia, hogy mi a helyes, és aszerint kell cselekednie.

A kulcsszó itt a cselekvés. Miért olyan fontos a helyes cselekvés? Ez bizony egy roppant elfeledett kérdés, hisz manapság sokan teljesen természetesnek veszik, hogy a cselekvésünk tud teljesen független is lenni a mi belső világunktól. Talán szüksége is van erre az embernek, hisz ha a belső világunkat mindig hozzá igazítanánk a cselekedeteinkhez, akkor annak komoly következményei is lehetnének. Hisz mondjuk egy MLM dolgozó, egy gyári munkás, stb. nem feltétlenül azonosul teljes mértékben ahhoz amit csinál, leválasztja magáról a saját cselevését, és amikor mondjuk rabszolga munkát végez a gyárban, akkor ő elkalandozik, és már rég messzi tájakon jár. Hova tovább, egy prostituált is álmodhat az igaz szerelemről, és amikor megérkezik hozzá a kamionos, akkor ő egyszerűen „nincs jelen”. Csak a szomorú helyzet az, hogy a cselekvéseinktől nem függetleníthetjük magunkat, amit teszünk az kihat a saját életünkre. Legjobban ez akkor nyilvánul meg, ha valami olyat teszünk, ami lényünk egész jelenlétét kívánja. Ilyen mondjuk egy művészi alkotás. Ilyenkor jelen van az egész valónk. Amikor a művész benne van egy hosszabb alkotási folyamatban, akkor folyamatosan gondolkozik a megvalósításon, leköti a figyelmét. Amikor a művész alkot akkor saját magát is megalkotja, hisz neki is fejlődnie, változnia kell a mű születése alatt. Ez persze egy sarkított példa, de pont erre hegyeződik ki az Etika is. Tetteinkkel magunkat alakítjuk, és nem mindegy, hogy mit és hogyan teszünk. Szent Ágoston a Szabad akaratról című művében kiemeli, hogy a rossz cselekedet azért rossz, mert rosszá tesz. Ha falánk módon viselkedek, akkor egy idő után falánk leszek.

Ahhoz, hogy tudjuk, hogy mit kell tennünk ismernünk kell önmagunkat, és a világot. És mindezt nélkülözi a Vonzás törvénye. A Vonzás törvényében egyetlen tetten érhető etikai elv van, mégpedig az, hogy bármi amit megkívánsz, ahhoz jogod van, boldoggá tesz, ha megszerzed. Akinek egy cseppnyi kultúrtörténeti műveltsége is van, az egyből látja, hogy ez az elv mennyire primitív.

Természetesen továbbra is tartom magam ahhoz, amit a post eleső felében írtam, hogy a vonzás törvénye tartalmaz értékelhető gondolatokat is. De magának az elméletnek a kritikátlan elfogadása többet árt, mint használ.  

A vonzás törvénye

Magam a vonzás törvényével a Titok című, 2006-ban készült filmből értesültem. A Wikipedia tanúsága szerint nem én vagyok az egyetlen, a film bizony igen nagy siker lett. Persze ha semmit nem tudnék a filmről, csak láttam volna, akkor is biztos lennék benne, hogy nagy sikert könyvelhetett el, hisz ha az emberek azt hallják, ami kedves a fülüknek, akkor az hatalmas siker várományosa lehet.

Nem fogom a vonzás törvényét minden részletbe menően bemutatni, hisz magát az elméletet ezernyi forrásból meg lehet ismerni. A film tanúsága szerint az univerzum összhangban van a gondolataink keltette rezgésekkel, és úgy rendezi a világ működését, hogy valóra váltsa ezeket a gondolatokat. Ha jó dolgokra gondolok, akkor ezek be is fognak következni, ha a problémáimon kesergek akkor az univerzum csak azt érzékeli, hogy ezekre gondolok, azzal mit sem törődik, hogy távol akarom tartani a problémáimat magamtól. Ha negatív dolgokra gondolok, akkor azok fognak bekövetkezni, mert a gondolatok vonzzák az eseményeket. Minden ami velem történik, azt én vonzottam be magamnak. Tehát a legfőbb amit tennünk kell az nem más, minthogy „jól legyünk”. Tartsuk magunktól távol a negatív gondolatokat, és érzelmeket, gondolatainkkal és érzelmeinkkel előzzük meg magukat az őket kiváltó dolgokat. Igyunk előre a medve bőrére, mert ezzel „bevonzzuk” a medvét is.

Nos, mint annyi más ezoterikus elmélet, a Vonzás törvénye is olyan dolgokból merít, amelyeknek nagyon mély értelmük és valóságalapjuk van. Csak az a probléma, hogy igen keveset merít a valóságból és igen sokat a fantáziából, és igencsak furcsa kotyvalék kerekedik belőle. Az első állítást én érintetlenül hagyom. Teszem mindezt azért, mert túlmutat a lehetőségeimen, nem tudok hozzászólni. Ez pedig nem más, minthogy a vonzás törvényének az alapja a kvantumfizika, az, hogy az agyunk keltette hullámokra az univerzum reagál. Nos ennek az állításnak megcáfolásához, vagy alátámasztásához olyan természettudományos műveltséggel kellene rendelkezzek, ami jóval túlmutat az utca emberének felkészültségén (márpedig az én természettudományos felkészültségem ezt a szintet sajnos nem haladja meg).

Alapjai:

Két olyan alaptapasztalatból táplálkozik a vonzás törvénye, ami már sokakat megihletett, ami az „élet nagy kérdéseihez” tartozik bizony már jó régóta.

Az egyik ilyen alaptapasztalat az, hogy a gondolatainknak ereje van. Az, hogy mi jár a fejünkben hatással van az életünkre, a képességeinkre, cselekedeteinkre. Itt most nem olyan triviális dolgokról van szó, hogy teszem azt „arra gondolok, hogy milyen jó lenne elmenni sétálni, aztán felállok cipőt húzok és elindulok sétálni”. Amikor a gondolataink életünkre való hatásáról van szó, akkor ott valami zavarba ejtően hasonló dologra kell gondolni, mint amit a vonzás törvénye állít.

Valóban vannak pozitív gondolatok és vannak negatív gondolatok. És valóban igaz az is, hogy ha az ember teret enged a negatív gondolatainak, akkor azok eluralkodnak rajta, leszűkítik a látókörét, megfosztják a szabadságától, a benne rejlő képességektől. Szélsőséges, bár sajnos egyáltalán nem ritka példa erre a klinikai depresszió esete, amit talán lehet a gondolat betegségének nevezni (bár az igazi pszichológusok valószínűleg ezért letépnék a fejemet). A teljes kilátástalanság és reménytelenség, amilyennek az életét a depressziós látja megfosztja a benne levő vitalitástól, nem lesz képes arra, hogy önerőből kilendítse magát a szorult helyzetéből. Akin eluralkodnak a negatív gondolatok, annak az életén ez valóban egy idő után látszódni is fog, és meg van az esélye, hogy egy örvénybe kerüljön.

De a pozitív gondolatok erejéről is lehetne számtalan példát felhozni. A pofátlan vizsgázó, aki ugyan készületlenül jelenik meg a vizsgán, mégis halál nyugodt, és valahogy kivágja magát, míg aki szorong, az megbukik. Oldalakon keresztül fel lehetne sorolni azokat az élethelyzeteket, amikben gondolataink ereje megnyilvánul. De valóban a kvantumfizika lenne erre a magyarázat? Valóban a gondolatainkkal vonzzuk be a bekövetkező pozitív eseményeket? Az én szilárd álláspontom szerint nem (a következőkben rá is világítok, hogy miért). Az én álláspontom szerint arról van szó, hogy a gondolataink, a mentális életünk minőségétől (is!) függ az amit mi annak mondunk, hogy „az én életem”. Az emberben jelen lévő harmónia, magabiztosság látszik az ember külsején (ezt hívjuk kisugárzásnak), a pozitív gondolatok lehetőséget teremtenek a cselekvésre (szabaddá tesznek), ha hiszünk egy dolog sikerében, akkor (és csak akkor) sikerrel bele is tudunk vágni. Ennyi, és nem több. A vonzás törvényével csak az a baj, hogy ennél többet állít.

A másik alapvető dolog, amiből a vonzás törvénye táplálkozik, az a világ igazságosságába vetett hit. Ha valami rossz történik velem, akkor azt én vonzottam be saját magamnak. Roppant igazságos, és kiszámítható szabályok szerint működő világképet hoz létre ez az elmélet, hisz itt minden csak rajtam múlik. Ha a vonzás törvénye működik, akkor a világban nincs véletlen, vagy amit mi véletlennek hívunk, az voltaképp csak a véletlen látszata. Erről vitatkozni nem érdemes, hisz ebben a kérdésben igazságot tenni nem lehet. Ugyanakkor mindenképp meg kell jegyezni, hogy egy olyan világkép, amiben nincs véletlen… nos ott túl nagy a tere a fantáziának. A történelemben háborúk dőltek el a véletlenen, a hadi szerencsén, sokszor a dolgok egész máshogy sültek el, mint ahogy azt eredetileg tervezték. Oidipusz nem akarta megölni az apját, mégis megtette, noha nem is tudott róla.   

A kultúrtörténetben a világ igazságossága mint probléma már nagyon régen felmerült. Az Ószövetségen Jób könyve foglalkozik a szenvedés témájával, annak is egy nagyon kényes formájával, az igazságtalanul szenvedők kérdésével. Jób mintapéldája az istenfélő embernek, jól is megy a sora, de azután minden rosszra fordul az életében. Nem csak átmeneti problémái lesznek, hanem szó szerint csak rossz éri őt. Ekkor meglátogatja őt három barátja, akik beszélgetnek vele, és ez a beszélgetés teszi ki a könyv túlnyomó részét. Jób barátai egy akkor klasszikusnak mondott álláspontot képviseltek, ez pedig az erkölcsi okság elve. Az erkölcsi okság azt mondta ki, hogy ha valakinek jól ment a sora, akkor azt Isten áldása kísérte, amiért ő jó, Istenfélő ember volt. Akit pedig megpróbáltatások, rossz dolgok, betegségek sújtottak, azok nem kedvesek Isten előtt, mert bűn terheli őket. És Jób pontosan amellett érvelt, hogy ez az álláspont üres okoskodás, mert ő nem volt bűnösebb mint más ember, nem büntetésből kapta azt a kínt, amivel őt Isten sújtotta. Jób történetében jelen levő mélység abban nyilvánul meg, hogy nem akarja mítoszokkal magyarázni a világban jelen levő igazságtalanságot, elfogadja, hogy igazságtalan a világ és Istenhez kiált igazságért.

A világ igazságosságába vetett hitnek pszichológiai alapja van. Egy igazságos világban nem uralkodnak farkastörvények, biztonságban vannak az emberek, és helye van a bizalomnak. Képzeljünk egy egyáltalán nem elképzelhetetlen esetet. Kitalált emberünk utazik a metrón, az ellenőr elkéri a bérletét, emberünk jóhiszeműen odaadja, ellenőrünk nézegeti, majd valami formai okra hivatkozva már áll is neki, hogy büntessen. Emberünk megszeppenve veti alá magát a büntetésnek. Abban, hogy nem áll ki a saját igaza mellett az a meggyőződés dominál, hogy a hatóság igazságos, és tényleg ő rontott el valamit. Ennél talán kissé nyomasztóbb példa, hogy nagyon sok megerőszakolt nő saját magában keresi az okát annak, hogy megerőszakolták. Nem akarok a „végső igazságok tudója” képében tetszelegni, ezért nyitva hagyom a kérdést: akit igazságtalanság ért azoknak midig, minden esetben mondhatjuk-e hogy ők vonzották be saját maguknak a bajt?

folyt.köv

Mi bajom az ezotériával?

A szkeptikusok, vagy ezotéria ellenesek legfőbb érvei tudományos igazolhatóság köré csoportosulnak. Vagyis azt állítják, hogy az ezotéria olyan állításokat tesz, olyan világképet közvetít, ami tudományosan nem igazolható sületlenség. Nos való igaz, hogy az ezotéria messze túlmutat a tudományosság keretein, de önmagában ez nem is lenne probléma. Ha ennyi baj lenne az ezotériával, akkor magam lennék a legfőbb ezoterikus, de hát a dolog sajnos nem így áll.

Azt, hogy a tudományos érv mennyire helytálló most töviről-hegyire végigvenni kicsit túl sok lenne. Azért, mert ez voltaképp tudományfilozófiai kérdés, és 80-100 év alatt ebben a témában keletkezett szövegeket tartoznak ide, és a részletes bemutatása, kivesézése ennek a témának túl nagy falat lenne (meg valószínűleg csekély érdeklődésre tartana számot). De dióhéjban azért néhány dolog elmondható.

Azt, hogy a tudományoknak igen sokat köszönhetünk ép ésszel vitatni nem lehet. A Tudományok eredményei kézzel foghatóak, átalakították az ember világképét, megkönnyítették az életünket. Ugyanakkor egyéb ígéretekkel is kecsegtettek, mondjuk a 19. században, és ezekhez az ígéretekhez nem voltak hűek. A 19. században nagyos sokan hittek benne, hogy a tudomány meg fogja váltani a világot, elhozza a boldogságot minden embernek, megkönnyíti az életünket. Közkeletű volt ez a nézet, aminek az volt az alapja, hogy a tudományos világkép a vallásos helyére lépett. És ez sokféleképp öltött testet. A tudományfilozófiában a 20. század elején bevett nézet volt, hogy a tudomány, a tudományos beszéd tiszta és világos, a tudomány metodikája pontosan leírható, míg a metafizika puszta sületlenségeket állít, értelmetlen nyelven (a metafizika kritika közvetve jelentette a vallás kritikáját is). A diskurzus az évek folyamán viszont kissé átalakult, mert időközben kiderült, hogy ha azok a szilárd kritériumok lennének érvényesek a megismerésre, amikkel ki próbálták küszöbölni a metafizikát, akkor bizony ezzel kizárnák a tudományos beszédet is az értelmes beszéd keretei közül. Talán ennek a folyamatnak a csúcspontjára Paul Feyerabendet lehetne tenni, akinél a tudomány pusztán ideológia, és semmivel sem igazabb, mint mondjuk az asztrológia. Az én véleményem az, hogy a tudomány a valóság egy részét jól tudja magyarázni, viszont ez a rész nem a valóság egésze. Van a valóságnak olyan tartománya, ami nem lehet témája a tudományos kutatásnak.

Az ismeretelméleti kérdésen túl nagy problémája a tudománynak, hogy nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem magyarázott meg mindent. Nietzsche kijelentette, hogy az Isten halott, a 19. század gyakorlatilag leszámolt a kereszténységgel, a vallás, az Egyház nagyon nagy mértékben visszaszorult. De eljött utána a béke és a humanitás korszaka? Ha a 20. századra gondolunk, akkor azt kell mondanunk, hogy a humanitás egy picit még váratott (várat) magára.

Nem, nekem nem azért van bajom az ezotériával, mert javíthatatlan szkeptikus vagyok. Hogy mi a bajom bele? Nos vegyünk egy tipikus esetet.

Hősünk benyit lakótelepi lakásába, lerúgja a cipőjét, de nem vesz papucsot, mert a padló jó meleg. Ez nem az a vacak műpadló, aminek négyzetmétere 1500ft, ez valóban olyan mintha fa lenne, ezen lehet mezítláb járni. Gyorsan elővesz valami félkész kaját a mélyhűtőből, beteszi a mikróba, majd amikor kivesz, és letesz a munkalapra, akkor nem aggódik, mert a munkalapot olyan anyagból csinálták, hogy egy kis meleg nem árt neki. Aztán persze folytatódik tovább a nap: Tv-nézés, kapcsolatok teremtése a számítógépen keresztül, nap végén ágyba zuhanás. Pont az ilyen életviteltől várjuk el azt, hogy a vallása legyen igazi. Igen ez itt a kulcsszó, mert az ezotéria olyan mint az ételek között a gyorséttermi kaja. Úgy néz ki mintha étel lenne, olcsó, kívánatos, de nem táplál hosszútávon, és baromi egészségtelen. Az ezoterikus elméletek utánozzák a nagy vallásokat, kiszipolyozzák a bennük levő igazságot (de csak azt ami kényelmes), összekeverik őket, megfosztják a klasszikus kijelentéseket, igazságokat valódi lényegüktől.

Az ezotéria sok esetben veszélyes is tud lenni. Van úgy az emberrel, hogy az élete válságba jut. És ilyenkor bizony gyakran igazi segítségre van szüksége, gyakran valóban szembe kell néznie a valósággal. Mert ha mondjuk egy házasság 8 év után tönkremegy, akkor lehet a megoldást a csillagjegyekben keresni, csak egyáltalán nem biztos, hogy a zátonyra futásnak a csillagok voltak az okai. Az az ember, aki nem néz szembe a valósággal, az egész életében ugyanazokat a hibákat követi el. Lehet persze az ilyen helyzeteket magyarázni, hogy ez a karma, meg ezt vonzotta be magának, stb., de az ilyen magyarázatok mögött gyakran az húzódik meg, hogy az ember kétségbeesettem nemekül a valóságtól. És az ilyen menekülés még senkinek az életét nem oldotta meg.