A vonzás törvénye

Magam a vonzás törvényével a Titok című, 2006-ban készült filmből értesültem. A Wikipedia tanúsága szerint nem én vagyok az egyetlen, a film bizony igen nagy siker lett. Persze ha semmit nem tudnék a filmről, csak láttam volna, akkor is biztos lennék benne, hogy nagy sikert könyvelhetett el, hisz ha az emberek azt hallják, ami kedves a fülüknek, akkor az hatalmas siker várományosa lehet.

Nem fogom a vonzás törvényét minden részletbe menően bemutatni, hisz magát az elméletet ezernyi forrásból meg lehet ismerni. A film tanúsága szerint az univerzum összhangban van a gondolataink keltette rezgésekkel, és úgy rendezi a világ működését, hogy valóra váltsa ezeket a gondolatokat. Ha jó dolgokra gondolok, akkor ezek be is fognak következni, ha a problémáimon kesergek akkor az univerzum csak azt érzékeli, hogy ezekre gondolok, azzal mit sem törődik, hogy távol akarom tartani a problémáimat magamtól. Ha negatív dolgokra gondolok, akkor azok fognak bekövetkezni, mert a gondolatok vonzzák az eseményeket. Minden ami velem történik, azt én vonzottam be magamnak. Tehát a legfőbb amit tennünk kell az nem más, minthogy „jól legyünk”. Tartsuk magunktól távol a negatív gondolatokat, és érzelmeket, gondolatainkkal és érzelmeinkkel előzzük meg magukat az őket kiváltó dolgokat. Igyunk előre a medve bőrére, mert ezzel „bevonzzuk” a medvét is.

Nos, mint annyi más ezoterikus elmélet, a Vonzás törvénye is olyan dolgokból merít, amelyeknek nagyon mély értelmük és valóságalapjuk van. Csak az a probléma, hogy igen keveset merít a valóságból és igen sokat a fantáziából, és igencsak furcsa kotyvalék kerekedik belőle. Az első állítást én érintetlenül hagyom. Teszem mindezt azért, mert túlmutat a lehetőségeimen, nem tudok hozzászólni. Ez pedig nem más, minthogy a vonzás törvényének az alapja a kvantumfizika, az, hogy az agyunk keltette hullámokra az univerzum reagál. Nos ennek az állításnak megcáfolásához, vagy alátámasztásához olyan természettudományos műveltséggel kellene rendelkezzek, ami jóval túlmutat az utca emberének felkészültségén (márpedig az én természettudományos felkészültségem ezt a szintet sajnos nem haladja meg).

Alapjai:

Két olyan alaptapasztalatból táplálkozik a vonzás törvénye, ami már sokakat megihletett, ami az „élet nagy kérdéseihez” tartozik bizony már jó régóta.

Az egyik ilyen alaptapasztalat az, hogy a gondolatainknak ereje van. Az, hogy mi jár a fejünkben hatással van az életünkre, a képességeinkre, cselekedeteinkre. Itt most nem olyan triviális dolgokról van szó, hogy teszem azt „arra gondolok, hogy milyen jó lenne elmenni sétálni, aztán felállok cipőt húzok és elindulok sétálni”. Amikor a gondolataink életünkre való hatásáról van szó, akkor ott valami zavarba ejtően hasonló dologra kell gondolni, mint amit a vonzás törvénye állít.

Valóban vannak pozitív gondolatok és vannak negatív gondolatok. És valóban igaz az is, hogy ha az ember teret enged a negatív gondolatainak, akkor azok eluralkodnak rajta, leszűkítik a látókörét, megfosztják a szabadságától, a benne rejlő képességektől. Szélsőséges, bár sajnos egyáltalán nem ritka példa erre a klinikai depresszió esete, amit talán lehet a gondolat betegségének nevezni (bár az igazi pszichológusok valószínűleg ezért letépnék a fejemet). A teljes kilátástalanság és reménytelenség, amilyennek az életét a depressziós látja megfosztja a benne levő vitalitástól, nem lesz képes arra, hogy önerőből kilendítse magát a szorult helyzetéből. Akin eluralkodnak a negatív gondolatok, annak az életén ez valóban egy idő után látszódni is fog, és meg van az esélye, hogy egy örvénybe kerüljön.

De a pozitív gondolatok erejéről is lehetne számtalan példát felhozni. A pofátlan vizsgázó, aki ugyan készületlenül jelenik meg a vizsgán, mégis halál nyugodt, és valahogy kivágja magát, míg aki szorong, az megbukik. Oldalakon keresztül fel lehetne sorolni azokat az élethelyzeteket, amikben gondolataink ereje megnyilvánul. De valóban a kvantumfizika lenne erre a magyarázat? Valóban a gondolatainkkal vonzzuk be a bekövetkező pozitív eseményeket? Az én szilárd álláspontom szerint nem (a következőkben rá is világítok, hogy miért). Az én álláspontom szerint arról van szó, hogy a gondolataink, a mentális életünk minőségétől (is!) függ az amit mi annak mondunk, hogy „az én életem”. Az emberben jelen lévő harmónia, magabiztosság látszik az ember külsején (ezt hívjuk kisugárzásnak), a pozitív gondolatok lehetőséget teremtenek a cselekvésre (szabaddá tesznek), ha hiszünk egy dolog sikerében, akkor (és csak akkor) sikerrel bele is tudunk vágni. Ennyi, és nem több. A vonzás törvényével csak az a baj, hogy ennél többet állít.

A másik alapvető dolog, amiből a vonzás törvénye táplálkozik, az a világ igazságosságába vetett hit. Ha valami rossz történik velem, akkor azt én vonzottam be saját magamnak. Roppant igazságos, és kiszámítható szabályok szerint működő világképet hoz létre ez az elmélet, hisz itt minden csak rajtam múlik. Ha a vonzás törvénye működik, akkor a világban nincs véletlen, vagy amit mi véletlennek hívunk, az voltaképp csak a véletlen látszata. Erről vitatkozni nem érdemes, hisz ebben a kérdésben igazságot tenni nem lehet. Ugyanakkor mindenképp meg kell jegyezni, hogy egy olyan világkép, amiben nincs véletlen… nos ott túl nagy a tere a fantáziának. A történelemben háborúk dőltek el a véletlenen, a hadi szerencsén, sokszor a dolgok egész máshogy sültek el, mint ahogy azt eredetileg tervezték. Oidipusz nem akarta megölni az apját, mégis megtette, noha nem is tudott róla.   

A kultúrtörténetben a világ igazságossága mint probléma már nagyon régen felmerült. Az Ószövetségen Jób könyve foglalkozik a szenvedés témájával, annak is egy nagyon kényes formájával, az igazságtalanul szenvedők kérdésével. Jób mintapéldája az istenfélő embernek, jól is megy a sora, de azután minden rosszra fordul az életében. Nem csak átmeneti problémái lesznek, hanem szó szerint csak rossz éri őt. Ekkor meglátogatja őt három barátja, akik beszélgetnek vele, és ez a beszélgetés teszi ki a könyv túlnyomó részét. Jób barátai egy akkor klasszikusnak mondott álláspontot képviseltek, ez pedig az erkölcsi okság elve. Az erkölcsi okság azt mondta ki, hogy ha valakinek jól ment a sora, akkor azt Isten áldása kísérte, amiért ő jó, Istenfélő ember volt. Akit pedig megpróbáltatások, rossz dolgok, betegségek sújtottak, azok nem kedvesek Isten előtt, mert bűn terheli őket. És Jób pontosan amellett érvelt, hogy ez az álláspont üres okoskodás, mert ő nem volt bűnösebb mint más ember, nem büntetésből kapta azt a kínt, amivel őt Isten sújtotta. Jób történetében jelen levő mélység abban nyilvánul meg, hogy nem akarja mítoszokkal magyarázni a világban jelen levő igazságtalanságot, elfogadja, hogy igazságtalan a világ és Istenhez kiált igazságért.

A világ igazságosságába vetett hitnek pszichológiai alapja van. Egy igazságos világban nem uralkodnak farkastörvények, biztonságban vannak az emberek, és helye van a bizalomnak. Képzeljünk egy egyáltalán nem elképzelhetetlen esetet. Kitalált emberünk utazik a metrón, az ellenőr elkéri a bérletét, emberünk jóhiszeműen odaadja, ellenőrünk nézegeti, majd valami formai okra hivatkozva már áll is neki, hogy büntessen. Emberünk megszeppenve veti alá magát a büntetésnek. Abban, hogy nem áll ki a saját igaza mellett az a meggyőződés dominál, hogy a hatóság igazságos, és tényleg ő rontott el valamit. Ennél talán kissé nyomasztóbb példa, hogy nagyon sok megerőszakolt nő saját magában keresi az okát annak, hogy megerőszakolták. Nem akarok a „végső igazságok tudója” képében tetszelegni, ezért nyitva hagyom a kérdést: akit igazságtalanság ért azoknak midig, minden esetben mondhatjuk-e hogy ők vonzották be saját maguknak a bajt?

folyt.köv