Egy kicsit kutakodtam a neten, és erős csodálkozással konstatáltam, hogy egy felmérés szerint a magyar lakosság 13%-a hisz a lélekvándorlásban, és ezzel élen jár a világon. Én magamtól ezt a számot sokkal nagyobbra saccoltam volna. Aztán rájöttem, hogy azért, mert a reinkarnáció tanának hívői és terjesztői nagyon „hangosak”. Persze nekem ez a 13% is sok, mert egyszerűen nem szeretem a lélekvándorlás tanát. Alább talán ki is fog derülni, hogy miért.

A lélekvándorlás tanának mai interpretációi mind elég erősen kötődnek a buddhizmushoz, és a keleti – vagy annak vélt – filozófiákhoz. E szerint az ember lelke a halál után új testbe születik egészen addig, amíg meg nem szabadul a karmától, és így el nem jut a nirvánába. De mi itt a nyugaton mit kezdjünk egy ilyen keleti vallási motívummal? Be tudunk-e építeni a kultúránkba egy ilyen keleti elképzelést, aminek egészen más gyökerei vannak mint nekünk? (Tisztánlátás végett: amikor azt mondom, hogy „mi”, akkor azt értem alatta, hogy mi elsősorban európaiak vagyunk, és azon belül magyarok.)

Ha kicsit beleásunk a kultúrtörténetbe, akkor rögtön beleütközünk abba, hogy bizony a lélekvándorlás elmélete itt nyugaton is felütötte a fejét, mégpedig kultúránk alapjainak kialakulásakor. A lélekvándorlás első nagy teoretikusának a nyugati kultúrában én Platónt tartom. Ugyan később látni fogjuk, hogy az elmélete kidolgozásához ő is használt forrásokat, de mégis Platón volt az, akinek a hatása talán mind a mai napig érződik a nyugati gondolkodásban, noha talán az utca embere nem is tud róla, hogy platóni gondolatokat használ.

Platón számára a tökéletes létezők nem a kézzel fogható világból valók, hanem az Ideák világából, és minden ami itt van a földön az csak utánzata ezeknek. Ami szép az ezért szép, mert részesül a Szép Ideájából. Ami kicsit szép az csak kevésbé, ami nagyon az pedig jobban részesül belőle. És az ember értelmes lélekrésze az ideák világához tartozik, ezért tehet szert olyan ismeretekre, amik az ideák világából valók. A lélekvándorlás során az ideák világába tart a lélek, de nem mindig sikerül eljutnia. A Platón által lefektetett alapok táptalajnak bizonyultak a Kr.u. III. században élő Plótinosznak, aki szintén úgy képzelte el a halál utáni életet, hogy a lélek ott valamilyen utat jár be.

Platón és Plótinosz említése azért fontos, mert bár a náluk előforduló reinkarnáció tan nem vert gyökeret a nyugati gondolkodás történetében, az ő hatásuk ugyanakkor vitathatatlan. Mind a ketten megtermékenyítően hatottak a keresztény filozófiára, és ez által alapjaivá váltak annak, amit ma nyugati kultúrának nevezünk.

Nem ömlengek tovább a hajdani nagy filozófusokat tömjénezve, csak rá akartam világítani, hogy a reinkarnáció tan a nyugati gondolkodásban nem teljesen idegen. De akkor ez azt is jelenti, hogy nincs vele semmi probléma, és nyugodtan el lehet fogadni? Gondolom sejti a nyájas olvasó, hogy a válaszom erre egy elég határozott NEM.

De mi vándorol?

Mi a lélek? Van-e lélek? Hol van a lélek? Mi lesz a lélekkel a halál után? Mi van a lélekkel a születés előtt? Azt hiszem ezek azok a kérdések, amikre nagyon régóta keresi az ember a választ, és annyi válasz született már erre, ahány ember meg is kérdezte.

Ha ma az utca emberét, vagy az utcának azon emberét, aki hisz a reinkarnációban, megkérdezzük, hogy mi a kapcsolat a test és a lélek között, akkor valami ilyesféle választ fog adni: A testben van lélek, ami halál után kiszabadul, és új testet keres. Ha pedig kicsit szűknek érzi a földi létet, akkor azt is mondja, hogy a Test a Lélek börtöne.

És itt meg is érkeztünk Platónhoz, pontosabban Pütagórászhoz, hisz Platón sokat, köztük a reinkarnáció tant is Pütagórásztól merítette. Pütagóreusok egyik tanítása szerint, a lélek addig van a testben, amíg meg nem fizeti a büntetését, ezzel némi hasonlóságot mutatnak az orfikus tanok, amelyek egyik központi eleme, hogy a test egy börtön, ami bezárja a lelket, amíg az meg nem fizeti a bűneinek az árát. Külön említésre méltó, hogy görögül a börtön (szódzetai), és a test (szóma) szavak etimológiai kapcsolatban állnak. Tehát az ókori görög nyelvben és gondolkodásban a lélek „favorizálása” igen erős volt. Platón is, Pütagórász is úgy tekintett a lélekre, mint ami az igazi Én hordozója, azon kívül, hogy az élet princípiuma. És azt hiszem itt van a kutya elásva. Ugyanis akármilyen köntösben jelenjen meg a reinkarnáció tana, annak mindig az a kiinduló pontja, hogy az ember „én”-je minden fenntartás nélkül azonos a hallhatatlan lélekkel, és a test csak egy tok a lélek számára.

És valóban ez itt a kulcskérdés. Vajon az ember énje azonos-e a lélekkel? Ha erre igenlő választ adunk, akkor annak mindenképp az lesz a következménye, hogy a földi életünk elveszíti miden súlyát.

És mit mutat a gyakorlat?

Azt hiszem minden elmélet mércéje a valóság. Az elméleteket előbb utóbb próbára kell tenni, hogy mennyire illeszkedik a tapasztalatban feltáruló eseményekhez. Ez a próba elkerülhetetlen akkor, ha nem álomvilágban barangolás a célunk.

Nos mi a helyzet akkor a gyakorlattal? Itt a téma tudományos vizsgálatának csak igen felületes ismertetésére tudok hagyatkozni, megérne sok száz oldalt ennek a kérdésnek a vizsgálata, de sajnos nekünk most csak a felületesség marad. Ha nagy vonalakban kellene jellemezni a gondolkodás történetét akkor azt merném mondani, hogy a Platóni elmélet (hogy az embernek van egy lelke, ami voltaképp ő maga) mélyen gyökeret vert az emberről való gondolkodás történetében. Természetesen ennek az elméletnek, elképzelésnek mindig voltak kritikusai (kezdhetjük rögtön Arisztotelésszel), de a tudományos élvonalban a fordulópontot én valahol Kierkegaard-nál és Freud-nál húznám meg. De mit is hozott ez a fordulat?

Nem fogok most minden elméletet töviről hegyire bemutatni, pusztán a fordulat eredményére szeretnék kissé rávilágítani. A pszichológia egyik fő eredménye az, hogy Freud óta szinte teljesen leszámolt azzal az emberképpel, ami Platóni „testbe zárt börtön” formájában képzeli el az embert. Ugyanis ha azt mondom, hogy ez és ez „Én vagyok”, „Én” ilyen vagyok, akkor olyasvalakit értek alatta, akinek személyisége kialakult, egyszeri és megismételhetetlen, még akkor is, ha teljesen átlagosnak tűnik.

Ha megkérdezünk egy kicsit okosabb 5 éves gyereket arról hogy milyen a világ, milyen a Föld, akkor azt fogja mondani, hogy a Föld gömb alakú, meg a Hold is, de a Hold kisebb mint a Föld, viszont a Föld kisebb mint a Nap, és a Nap van középen. Ha nem is idéztem pontosan egy képzeletbeli 5 évest, akkor is látható, hogy nagyjából ilyen választ adna. Vagyis a tudományos világképet már egészen kisgyerekkorban elsajátítjuk, az énünk részévé tesszük. De vajon mit mondott volna egy 5 éves gyerek ezer, és kétezer ével ezelőtt? Nem valószínű, hogy azt, amit ma. Az, hogy helyben és időben hova születünk egy teljesen egyszeri, megismételhetetlen, és egyedi esemény, ami az énünk kialakulásában kulcsszerepet játszik.

A pszichológia tudománya oldalak ezrein keresztül tárgyalja annak a kérdését, hogy az embert élete folyamán érő hatások milyen módon befolyásolják az ő személyiségét, hogyan alakítják az énjét. Ennek bemutatása itt még vázlatosan sem lehetséges, de aki már eltöprengett egyszer is saját magán, vagy más emberek viselt dolgain, az magától is rájöhetett, hogy a minket ért események alakítanak bennünket. A legtriviálisabb egy olyan esetre gondolni, amikor mondjuk egy szerelmi (tehát bizalmi, intim) viszonyban az egyik fél, hát hogy is mondjam, nem volt egészen tisztességes. Ezt követően teljesen gyakori, hogy mondjuk az átvert szerelmes nem lesz képes a bizalomra. Ez persze egy nagyon sarkított példa, sokkal érdekesebb lenne azoknak a személyiségjegyeknek a feltárása, amikre nem is gondolnánk, hogy „kívülről” származik, de a lényeg szempontjából talán mindegy is, hisz ennyiből is látható, hogy az énünk az nem egy kész és változhatatlan valami.

Énünk részét képezik gondolataink, érzelmeink, helyünk a világban, a „szerepek” amikben vagyunk (nem arra gondolok, hogy „megjátsszuk magunkat”, hanem mondjuk apa-szerep, stb.), és a testünk is. Igen a tesztünk is az énünk része, hisz mindenképp a saját testünket képzeljük el ha magunkra gondolunk, és az énünket alakítja hogy milyen a testképünk. Énünk egy fontos része az, hogy mit csinálunk, milyen tevékenységet végzünk. Egy sportoló, egy orvos, egy művész, egy mesterember, amikor gyakorolja a hivatását, akkor azzal saját énjéhez is „hozzátesz” valamit. A tevékenységével megalkotja saját magát is.

Az „Én” tehát mindezeknek a hatásoknak, cselekményeknek a metszéspontja. De ha ez így van, akkor mi a helyzet a lélekkel?

Problémám a lélekvándorlással

A legfőbb gondom a reinkarnáció tannal az, hogy amikor a reinkarnációban hívő ember arról beszél, hogy majd újjászületünk a halál után, akkor valami olyasmire gondol, hogy ugyan meghalunk, de ez csak átmeneti, mert majd másik testben újjá születünk. Tehát a reinkarnációval valahogy megpróbálja megmenteni az „Ént”, önmagát a pusztulástól. De lehetséges-e ez? Ha mondjuk a lélek a halállal kiszabadul a testből és belekerül egy másik testbe, akkor azzal mindaz, amit az Énemnek mondhattam elveszik örökre. Hisz új ismereteket szerzek, új hatások érnek, új helyre születek. Nem, ez így nem jó, helyesebb azt írni, hogy új ismereteket szerez az az ember, akibe a lelkem született, új hatások érik őt, és új helyre születik. Hisz ő már nem én leszek. Olyan ez, mintha hosszú évek munkájával egy festményt festenénk egy vászonra, aztán letörölnénk amit festettünk, és kezdenénk elölről. A lélek is valami olyasmi lehet, mint az üres vászon. De vajon mi vigasztaló van abban, hogy ha letöröljük a vászonról a mesterművet, akkor még a vászon megmarad? Ha komolyan veszzük a tapasztalat eredményeit, és elfogadjuk a lélekvándorlást, akkor a lelkünk nem lesz más, mint az üres vászon. Valahogy engem nem tölt el reménnyel annak lehetősége, hogy minden ami voltam annak vége, de lelkem az majd tovább él valamilyen formában.  

Ha már idáig eljutottunk, itt ne álljunk meg, nézzük meg a kérdést egy más perspektívából is. Jelenleg hatmilliárd ember él a földön, és feltételezhetjük, hogy mindegyiknek van lelke. De a mai tudásunkkal tisztában vagyunk vele, hogy nem volt ez mindig így. A földön élő emberek lélekszáma növekedett, egészen addig amíg el nem értük a túlnépesedés korát. Nos akkor hogy is van mindez? Ha a lélek a halál után egy másik testbe költözik, akkor hogy lehetséges, hogy több ember születik, mint meghal. Plusz, ha úgy fogadjuk el a lélekvándorlás tanát, hogy az ember valamilyen küldetést hajt végre a földön, vagy a bűneit teszi jóvá, akkor nemhogy egyre több, egyenesen egyre kevesebb ember kellene hogy éljen. Tehát miért lesz egyre több lélek, ami testet keres magának? Amikor a lélekvándorlás elméleteit kidolgozták, akkor nem voltak ilyen jól nyomon követhető adatok a Föld népességéről. Akkor a napi tapasztalat azt mutatta, hogy emberek születnek, és meghalnak. Ezért nem is lehet számon kérni az ókori bölcseken azt a hiányosságot, de ma már a népesedés alakulása bizony légy a reinkarnáció levesében.  

De van a reinkarnáció tannak egy súlyosabb problémája is, mint a következetlenség. Sokszor hallottam már, hogy a reinkarnáció egy lehetőség arra, hogy a hibáinkat a következő életünkben kijavítsuk. És azt hiszem ez itt a fő probléma. Hisz a reinkarnációt sokan, akik hisznek benne arra használják, hogy mentegessék magukat. Nem baj, ha elrontom az életem, majd helyrehozom a következőben. A lélekvándorlás elveszi a súlyát az életnek, hisz ha csak ez az egy életünk van, akkor azzal nem szórakozhatunk.